Írta és fordította: Dr. Békefy Lajos PhD
A sorozat nyomtatásban is megjelenik a Református Egyház című hivatalos lelkipásztori folyóiratban.

1. rész
A remény éneke - Amerikai Református Egyház (1974)

Az elmúlt ötven évben a különböző kontinenseken élő református testvéreinket Isten Szent Lelke arra indította, hogy hitvallási nyilatkozatokban, formulákban fogalmazzák meg helyzetüket, vallják meg hitük változatlan igazságait az „itt és most" változó viszonyai között - az evangélium világosságában. Így sok helyütt születtek figyelemre méltó „hitvallások", amelyek nem kívánják helyettesíteni az Apostoli Hitvallást vagy a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást. Bennük a tér-idő összefüggésrendszerében élő és cselekvő hit szólal meg sajátosan és erőteljesen. Ezekből közel ötvenet gyűjtött össze LUKAS VISCHER svájci református lelkipásztor, az Egyházak Világtanácsa és a Református Világszövetség nemzetközileg ismert és elismert korábbi vezető személyisége könyvében, melynek címe: „Református bizonyságtétel ma - Válogatás a református hagyomány újabb hitvallási szövegeiből" (Reformiertes Zeugnis heute…). Könyvének gazdag anyagából adunk közre néhányat azzal a csendes, de nem titkolható reménységgel, hogy bárcsak megadná Isten Szent Lelke nekünk is azt a kegyelmet, hogy felismerve az Ő meglátogatásának idejét, gyarlóságaink ellenére is megszülethetne az a MAI MAGYAR REFORMÁTUS HITVALLÁS, melyben megvalljuk történelmi szabadításának páratlan csodáját. Ez a szabadító csoda casus confessionis, bőséges ok a hitvallási nyilatkozat megalkotására. Amit Ő tett velünk az elmúlt évtizedben, az több, mint egyfajta közép-kelet-európai felszabadítás-teológia, az a csoda maga, amiről hallgatnunk nem szabad. Annál inkább nem, mert még élnek e szabadítás emberi eszközei, tanúi, az a nemzedék, amelynek megadatott ez a rendkívüli történelmi pillanat, s azért sem, mert annyi módon megszaggatott anyaszentegyházunknak egy ilyen hitvallási nyilatkozat egyesíthetné legjobb, megmaradt hitbeli erőit - nem egymás ellenére, hanem közös épülésünkre, a nyilvánosságban egyházunkról kialakult torzkép átformálásra, mindenek előtt és mindenek felett Istenünk dicsőségére.

BEVEZETÉS A SOROZAT ELÉ

A reformáció kora óta sokféle hitvallás született a különböző református egyházakban, miközben néhány közülük (pl. a Heidelbergi Káté vagy a II. Helvét Hitvallás) egyházakat összekötő, általános érvényű szimbolikus irattá vált. A korábbi hitvallások száma meghaladja a félszázat. Ilyen volt például Svájcban Kálvin óta a Confession de la Foy (1536), a Genfi Káté (1545), a Confessio Tigurinus (1549). A franciáknál a Confessio gallicana (1559), a belgáknál a Confessio belgica (1562), a skót Confessio Scotica (1560), hazánkban a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás (1562), a németeknél a Heidelbergi Káté mellett az Emdeni Káté (1554), a Nassaui Hitvallás (1578), a Consensus Bremensis (1595). Továbbá a lengyeleknél a Consensus sendomiriensis (1570), a Declaratio Thoruniensis (1645). Tanbeli döntéseket tartalmaztak a holland Dordrechti Kánonok (1619). Későbbi időkből a Pfalzi Tanítás (1818), az angol Kongregacionalista Deklaráció (1833), az olasz Valdens Egyház Hitvallása (1870).
A hitvallások, nyilatkozatok keletkezése összefüggött az éppen kialakult egyháztörténeti helyzettel, amely új kérdéseket vetett fel, új veszélyek, kísértések és kihívások elé állította a gyülekezeteket, s a meglevő hitvallásokban ezekre nem voltak kielégítő válaszok. De annyi hitvallási megnyilatkozás soha a korábbi időkben nem született, mint éppen az elmúlt ötven évben. Ennek okai között szerepel az a sokrétű és mély változás, ami a második világháborút követően nehezedett az egyházakra. Ha elhívásukhoz hűségesek kívántak maradni, márpedig ez volt a helyzet, akkor az evangélium hívását újra át kellett gondolniuk. Mindehhez hatalmas impulzust adott a Bármeni Nyilatkozat (1934. május 31), melyben a Német Hitvalló Egyház és tagjai fejezték ki ellenállásukat a feljövő hatalom istentelenségeivel szemben, s egyben másokban is tudatosították az aktuális hitvallás szükségességét.
Az elmúlt ötven évben keletkezett református hitvallások rendkívüli színességet, tartalmi gazdagságot és változatosságot mutatnak. Egyesekben arra vállalkoztak alkotóik, hogy korábbi hitvallásaik lényeges tartalmát újra megfogalmazzák. Másokban katechetikai szempontot tartottak szem előtt: az Ige üzenetét világos, közérthető formában mondani el az egyház új, ifjú tagjainak. Voltak olyanok, amelyekben megfogalmazóik Krisztus-hitükről vallottak a megváltozott kulturális, szociális vagy politikai környezetben és környezetnek. Legtöbbjük motiválója azonban az a tudatos és bátor szembenézés volt a környező világgal, melyben az egyház hitelessége volt a tét, s a helyes választás igénye az Ige iránti engedelmesség és engedetlenség között.
A hitvallásoknak a különfélesége azzal is összefügg, hogy más és más az azokat alkotó közösségek, egyházak hitbeli, lelki, teológiai öröksége. Egyértelműen más ez az örökség az európai „ősreformátus" egyházak esetében, megint más a presbiteriánus, kongregacionalista vagy uniált, egyesült egyházak esetében, melyek ugyan mind a református világcsaládhoz tartozónak vallják magukat, de némileg sajátos hangsúllyal.
Az elmúlt ötven évben keletkezett hitvallások, hitvallási nyilatkozatok színessége és változatossága az egyházak életének a meggyőző jele. Különösen is érdemes lesz figyelni azokra a klasszikus teológiai súlypontokra, melyeket mint vázat minden modern református hitvallás változatlanul megőriz. Ez a „szerkezettani egység" megmutatkozik a Szentháromságra, a Krisztusra és a Lélekre vonatkozó tanításban, az egyházról, a végső reménységről, az emberről és erkölcsi lénnyé formálódásának esélyeiről szóló reflexiókban.
Lukas Vischer könyve előszavában ezt írta: „A hitvallások sokfélesége a református egyházak jellegzetessége. De el kell jutnunk arra a felismerésre, hogy minden hitvallás, amelyik egy bizonyos és sajátos helyzetben keletkezett, egyben az összes református egyháznak jelentsen ösztönzést, bíztatást. A hitvallások sokféleségében fedezzük fel a közös elemeket, s tudjunk örülni mindkettőnek".

A REMÉNYSÉG ÉNEKE (1974) - AMERIKAI REFORMÁTUS EGYHÁZ

Ez az USA-ban élő egyház 350 évnél idősebb történetében hitvallási örökségei között a Heidelbergi Káté mellett a Belga Hitvallást és a Dordrechti Kánonokat tartja számon. A 60-as években egyre többen érezték szükségét annak, hogy hitüknek új kifejezést adjanak. 1966-ban dolgozták ki a hitvallási nyilatkozat tervezetét, amit aztán lelkészek, gyülekezetek, zsinati ülések tárgyaltak, pontosítottak és fogalmilag finomítottak. Nyolc változatból végül ezt fogadták el, amit a Zsinat hivatalos hitvallási rangra emelt, s a hitoktatásban is bevezette. Az új idők által felvetett súlyos problémák (a négerek amerikai polgárjogi küzdelmei, a vietnámi háború borzalmai, az abortusz, a környezetszennyezés, a válások növekvő mértéke, az erőszak terjedése, a tudományos kutatás „szabadsága") elől az egyház népe sem tudott kitérni. Állást kellett foglalniuk, s mindez rejtve vagy kimondottan benne van a Reménység énekében. Ugyanígy missziói és evangélizációs elkötelezettségük, a tanítás és az istentisztelet tisztaságának a vigyázása. Központi gyújtópontja e hitvallásnak a jövőre irányuló remény. Az Ige szolgálata és a sákramentumok kiszolgáltatása az adott környezetben segíti Isten népét a helytállásban. Az igazságosság is kulcsszava, amiben Isten szeretete mutatkozik meg a szegények és az elnyomottak iránt. A hitvallás kifejezett célja a zsinati jóváhagyás értelmében az „ecclesia reformata semper reformanda" elvének korszerű megfogalmazása.

A REMÉNYSÉG ÉNEKE

Új éneket énekelünk Urunknak. A mai világban a bizonyos reménységről zengünk éneket, Mert Istenünk szereti az Ő világát. Ő hívta létre azt, Ő újítja meg Jézus Krisztus által, Ő kormányozza azt Szentlelke által. Isten a világ igazi reménye.

I. Reménykedünk az Úr eljövetelében
A reménység népe vagyunk és várjuk Urunk visszatérését. Őt, Aki eljött hozzánk az ószövetségi Izráel népében, majd Isten Fiaként a Názáreti Jézusban.
Őt, Aki eljön hozzánk a Szentlélekben, s jelen van a mai világban. Ő szól hozzánk ma is ihletett Írásán keresztül. Ő az, Aki velünk marad minden napon.

II. A reménység éneke a reménytelen világban
Tudjuk, hogy Krisztus az egyetlen reményünk. Világunkat a bűn barlangjává tettük, fellázadtunk Isten ellen, elnéztük, hogy emberek elnyomják embertársaikat, mert eleink az Ő Fiát fára szegezték. Isten világát is beárnyékolta a mi személyes bukásunk, az emberi gőg kormányokat is kikezdett, a természet nyög az ember önző bírvágya miatt.

III. Egyetlen reményünk Jézus Krisztus
Ő a mi egyetlen reményünk.
Miután vonakodtunk attól, hogy Isten képmásaként éljünk, ezért Ő megszületett szűz Máriától, génjei és ösztönei hasonlítottak a miénkéhez. Eljött a mi emberi kultúránkba, beszélte az emberek nyelvét, s tökéletesen betöltötte Istenünk törvényét. Emberi természete révén ismerhetjük meg önmagunkat, ha valóban Benne vagyunk.

Jézus Krisztus tehát Isten világának a reménye is. Halálával állt helyre Isten igazságossága. Ez által van bűneinkre bocsánat. A feltámadás napján üres volt a sír. Tanítványai meglátták Őt. Legyőzte a halált. Elhozta az új életet. Isten terve a világgal elvégeztetett.

Mennyekbe felvitetett Urunk két korszakra is reményt nyújt nekünk.
A jövendő korban Ő lesz a Bíró, Aki eltörli az igazságtalanságot. Ellenségeit a pokolba különíti el, új teremtését pedig áldássá teszi.
E jelenvaló korban pedig Szentlelke által velünk van, népeket hív Isten útjára. Lelke szeretetben egyesít minket Ővele.

IV. Reménységünk Isten Igéje
A Lélek a Szentírásban szól hozzánk. Ő inspirálta a héber és a görög szavakat, Ő fordította le emberi nyelvre Isten igazságát, Isten tanításait az egykori kultúrában Ő jelenítette meg, és Ő hirdeti az evangéliumot a világ történelmében.
Igazán jelenti meg azt, amit a népeknek feltétlenül meg kell tudniuk, Isten szavát is Ő ülteti át a modern nyelvekre, s Ő az, aki beleplántálja azt az emberek szívébe és a kultúrák talajába.

A Lélek az egyházon keresztül szól, s az egyház szavait a kánoni iratok mérlegére teszi. Ez a Lélek szólalt meg az óegyházi hitvallásokban és a reformáció korának hitvallási irataiban. A világot arra hívja, hogy Krisztusról tegyen bizonyságot, az Íráshoz hűen, az Atya Igéivel és Krisztus egész népével összhangban.

Isten Lelke szól a világban ma is, Istennek a Krisztusban adott végérvényes Igéjét hirdeti. Isten felhasznált tanukat, minden korban és minden helyen, az ősrégi városokban és a távoli országokban, a technika és a gazdaság területén, a művészetben és a nevelésben. Igéje oda is eljutott, ahová mi nem.

Minden évben és minden helyen várjuk Krisztus Lelkének az eljövetelét. Amikor a világ gondjaira felfigyelünk, s meghalljuk az elnyomottak sírását, és új tapasztalatokat szerzünk, akkor Ő megértést támaszt szívünkben, nagykorú tettekre indít, bátorságot ad, hogy a jogsérelmeket felszámoljuk.

V. Mindennapi reménységünk
Polgárokként elismerjük, hogy a Lélek a nép javára munkálkodhat a kormányok tagjaiban, és szívüket a szegények iránt igazságosságra, a foglyok iránt irgalomra hajtja, s az elnyomás ellen fordítja őket. De Istennek inkább kell engednünk, mint embereknek, ezért várjuk az Ő Lelkét, hogy töltse ki lelkünkbe Krisztus engedelmességét.

Könyörgünk azért, hogy Krisztus Lelkének gyümölcseit megteremhessük, mert Ő a földi békéért munkálkodik, minket pedig képessé tesz arra, hogy szeressük ellenségeinket, s a népek közötti türelemre int.
Köszönjük, hogy tevékenyen van jelen a kormányokban, amikor a háború helyett a viszály békés megoldásait keresik, mikor a nemzeti büszkeség elé tudják helyezni a barátságot, mikor a háborús gyűlöletet önmérséklettel győzik le.

Halljuk és követjük a Lélek felhívását, hogy szeressük egymást, szüntessük meg a faji és a nemek közötti előítéleteket. Arra szólít fel mindnyájunkat, hogy fogadjuk el egymást, s tegyük ezt életünknek minden területén: a munkában és a pihenésben, az egyházban és az államban, a házaséletben és a családban, így töltsük be Krisztus szeretetét.

Nőként és férfiként is várjuk a Lélek eljövetelét. Hiszen Ő formál minket az élet jó sáfáraivá, Akik meg tudják tervezni annak emberi kezdetét, megszületése után drágának tartják, szeretik azt, és elkísérik a másikat egészen a halálig.
Ő formál minket a házasság jó sáfáraivá, a szeretet élethossziglani kötelékében, De Ő az, aki mindenkinél jobban ismeri szívünk esendőségét is.

Istennek a Lelke elvezet minket az igazságra - Krisztus megváltó élete megismerésére, minden élet egyre teljesebb ismeretére. Örömet áraszt azokra, akik felismerik a teremtett világban Isten művét, és szabadsággal ajándékozza meg őket, hogy titkait kutassák. Álmélkodással szemléljük ismereteink növekedését.
És miközben átéljük igazságaink töredékességét, várjuk, hogy a Lélek ezeket Krisztusban teljességre juttassa.

VI. Reménységünk az egyházban
Krisztus az, Aki egyházát létrehívja, hogy az hirdesse Igéjét és sákramentumait kiszolgáltassa, nevét segítségül hívja, s tanítványaivá formálja az embereket.
Ő alkotja meg gyülekezeteit, hogy azok az imádság templomai legyenek, A megfáradtaknak nyugalmat biztosítsanak, embereket az Úr szolgálatába állítsanak.

A Lélek hatalmazza fel egyházát arra, hogy bűnösöket hívjon megtérésre, hirdesse az örömüzenetet, mert Jézus a személyes Üdvözítő és Úr.
Ő küldi egyházát szolgálatra, hogy a szegényeknek hirdesse a jó hírt, a népeknek pedig az igazságosságot, az embereknek pedig a békét.

A Lélek az, Aki az egy egyházat építi, azt, amelyik az egy Úrban és az egy reménységben egyesül, s egy terített asztal ad neki erőt. Mindazokat, akik hisznek Jézus nevében, arra hívja, hogy az istentisztelet közösségében válaszoljunk Neki.
A Lélek minden ajándékát készséggel fogadjuk el, mások hagyományaiból és szokásaiból ami jó, azt becsüljük, s ha lehet, tanuljunk tőlük. Így tegyük láthatóvá egységünket a Földön.

Krisztus adta nekünk a keresztséget, szövetséges népe felségjeleként, ezzel von be minket az Ő szolgálatába, s tesz bizonyossá a bűnök bocsánatáról.
Isten ismeri azokat, akik az Ő nevére keresztelkedtek meg. Jótetszésével irányítja egyházát, hogy aztán az minket vezethessen. Ő az, Aki tévútjainkról visszahív, s az életnek ígéretét adja, miközben a kísértések és a halál árnyékának völgyében járunk.

Krisztus megteríti asztalát ezen a világon. Elfogadja Neki nyújtott kenyerünket és borunkat, hogy ezekben ábrázolja ki áldozatát, váltságművét napi munkánkkal összeköti.
Minket pedig igazságosságával egyesít. Krisztus mindezekben jelen van az Ő világában, hirdeti az üdvösséget, amíg eljön újra. De addig nekünk adja ismét és ismét a reménynek ezeket a jelképeit nyugtalan korunk minden napján.

VII. Reménységünk és a jövő
Isten Jézusa által szabadítja meg a világot. Akik segítségül hívják az Ő nevét, élni fognak. Kezét kiterjeszti azokra, akik Őt Uram-nak szólítják, gyermekei fölé, akik a hitnek tágas térségében járnak. Igent mond a legtávolabbi csillagokra és planétákra, meg kicsiny szívünkre, az egész mindenségre. Szeretetének nincs határa. Lelke munkálkodik a világ végéig és a mindenség legtávolabbi pontján. Ez mindaddig tart, amíg Igéje el nem hallszik odáig.

Isten a világot Jézusában fogja megújítani. Akkor majd felszámol minden jogtalanságot, az emberek kezei munkáját megtisztítja, és beteljesíti kapcsolatukat Ővele. Letöröl majd minden könnyet szemeinkről, a halál sem lesz többé. Új eget és új földet hoz létre, s a mindenséget beragyogja majd dicsősége.

Imádságunk

Jövel, Uram Jézus!
Szívünk tárva, nyitva Lelked előtt.
Epedve várjuk már teljes jelenléted,
Mert a mi szívünk, s teremtett világod egyedül Benned találja meg nyugalmát.