Tanítani…
Magyarország, 2010,
bizonyítványosztás idején: történetek a liberalizált oktatás frontjáról. A
tűzvonalból.
1. Napközisként dolgozom. A 21 gyerekből három kislány, a többi erősen
agresszív fiú. Ez azt jelenti, hogy ha véletlenül meglököm, akkor tiszta
erejéből visszaüt, majd riadtan néz, hogy ezt talán nem kellett volna. Nem
cigányok, magyar gyerekek, jól szituált, ám szintén agresszív, önelégült,
törvényeket nem vagy alig ismerő szülők gyerekei. Tanítani, tanulni, dolgozni
lehetetlenség. Van az osztályunkban néhány gyerek, akire azt lehet mondani,
hogy igen: normális, értelmes 2. osztályos. Ők naponta sírva fakadnak a többiek
viselkedése láttán. (Én is, itthon.) És nekünk, nevelőknek nincs eszköz a
kezünkben. Amikor közlöm velük, hogy a nemtanulásnak bukás lesz a vége, röhögve
visszavágnak, hogy „negyedikig nem lehet buktatni!” Tökéletesen
tisztában vannak a jogaikkal, minden adu az ő kezükben van. Buktatni nem
szabad, kiabálni nem szabad, megkülönböztetni nem szabad, eltanácsolni nem
szabad, mert minden iskola léte a gyereklétszámtól függ, és ha ezek után gond
van – persze, hogy van! –, akkor a tanítót még a vezetőség is
felelőssé teszi.
2. Az idegeim másfél hónap után cafatokban lógnak, de elsősorban nem magam
miatt aggódom. Naponta felteszem a kérdést a szülőknek és a kollégáknak: mi
lesz ezekből a gyerekekből? Nekik is próbálom elmagyarázni: „Kisfiam,
elvette a radírodat, dühös vagy, eddig érthető. De, ha fejbe nyomod az ollóval,
akkor lehet, hogy meghal, oda az élete, a tiéd, az enyém, az ő szüleié, a te
szüleidé…” Persze nem várom, hogy megértse, kicsi még. De a szülő?
Hogy válaszolhatja azt, hogy „Gyerek még!”
És igen, mindennap küzdök a lelkiismeretemmel, mert tudom, hogy minden szülő
rám bízta a gyerekét. Felelősséggel tartozom értük. Szeretném a szépre, a jóra
nevelni őket, szeretném tanítani, ehelyett egyiktől a másikig szaladok, és még
így sem tudom elkerülni a sérüléseket, a károkozást. Nem tudok belenyugodni,
hogy egy szülő nem fogja fel, ha a gyerekével bajok vannak. Azt sem tudom
megérteni, miért kell a gyereket arra tanítani: „Ha bántott, üss oda
olyat, hogy maradjon ott!” Ezt a fülem hallatára mondta a gyereknek, miután
engem kiosztott, hogy nem teszek semmit az agresszió ellen. Persze ezután én is
kinyitottam a számat. Elmagyaráztam, hogy hiába hozok én tanmesét, hogy
„ne üss vissza”, ha tőlük egészen mást hall a gyerek.
Szóval szülők: jól nézzétek meg, hová íratjátok be a gyereket! Nem tudok jó
tanácsot adni, tán inkább fizessetek a taníttatásáért, a normál iskolák ma már
nem normál iskolák. Fiatalok, ne legyetek pedagógusok, rámegy az életetek a
semmire. Én is lázasan keresek másik munkát. De hiába, nincs.
3. Egyik szemem sír, a másik nevet… Amikor felvételiztem a tanárképzőre,
azt hittem, hogy azt a hivatást fogom művelni, amire egész életemben vágytam.
Nem így lett. A főiskolát, majd az egyetemet elvégezve rá kellett jönnöm:
nagyot fordult a világ, sajnos odáig fajult, hogy mindenki minket irányít.
Semmi eszköz nincs a kezünkben. Már négy-öt éve is súlyos volt a helyzet,
bizony azóta csak súlyosbodott. Persze, nekünk is lehet mást csinálni, de ki
fogja akkor a gyerekeket tanítani, ha mindenki bedobja a törülközőt? Szolgáljuk
a gyerekeket és a szülőket! De hogy?! Hátrakötött kézzel nem lehet dolgozni.
4. Vannak gyerekek, sajnos nagyon sokan, akik nem valók normál osztályba,
normális társaik közé. Az ilyeneknek mindegy, ki az anyjuk vagy az apjuk. Nekem
ne mondja senki, hogy az elfogadható, hogy a gyerek az osztályban felemel egy
széket és bedobja a sorakozó társai közé. A szívem majd megállt, mikor láttam,
de nem tehettem semmit, a szék repült, odaugrottam – elkéstem. Nem talált
el senkit, szerencsére. A jövő héten talán megtörténik a baj. Ez az én hibám?
Mit tehetek? Elmondom, mit tettem: a gyereket lenyomtam egy székbe és –
bevallom, üvöltve – elmagyaráztam neki, hogy ezzel életeket veszélyeztet.
A sajátját is, mert ha megöl valakit, többé semmi nem lesz ugyanolyan. Nem, nem
írtam be neki semmit. Azért nem, mert előző nap be kellett írjak neki, amikor
összetörte a mosdóban a felmosónyelet, kinyomott egy flakon folyékony szappant,
azt felhabosította. Azelőtt ledobálta az ablakból a vécékeféket, korábban fejbe
szúrt egy gyereket, azt megelőzően hátratörte az ujjamat egy közelharcban, mert
szét akartam választani a verekedőket. Tudom, ha beírok neki, otthon leverik a
földre. Náluk ugyanis ez a nevelési elv. Mit tehetek? Hogy védjem meg azt, aki
kedves, szorgalmas, tanulni vágyik? Sírva megyek, sírva jövök. Nincsenek eszközeim.
Hazajövök, bújom az internetet, hogy másnap mi a sz…ral kössem le megint
a figyelmüket, készülök, nyomtatok, javítok. És mindezt semmiért, mert holnap
minden kezdődik elölről.
Ne engem sajnáljatok, meg a többi pedagógust, mi majd megoldjuk az életünket.
De mi lesz a gyerekeitekkel, ha ilyenek között kell felnőniük? Nem féltitek
őket? Nem aggódtok? w.
Közreadta: Kövér Tibor, jogász
(MHO) |
